Boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk! Az egyházak képviselőinek ünnepi gondolatai

A Szatmár.ro hírportál a különböző felekezetek képviselőinek szavaival, karácsonyi gondolataival kíván minden kedves olvasójának és partnerének békés, boldog ünnepeket.

Bogdán Szabolcs János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökének ünnepi pásztorlevele

„Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

Karácsony misztériuma mindig megragadja és mozgásba hozza az embert. Nemcsak a hívőket, hanem még azokat is, akik ateistának vallják magukat. Sok esetben ez csupán egy felületes találkozás, érintkezés az ünnep hangulatával, amit lehetetlen elkerülni. Városainkban, falvainkban már jóval karácsony előtt megjelennek az ünnepi érzéseket előidézni hivatott dekorációk. Az idén már november elején láttam karácsonyi díszekbe öltöztetett vendéglőt. Akarva-akaratlanul hatások értek/érnek mindannyiunkat. Csillog-villog minden. Legalábbis a felszín erről beszél.

Vajon mi van a mélyben? Mi van az emberek szívében?

Karácsony titkának kulcsát Jézus érkezése, jelenléte adja. A karácsonyi csoda lényegét János evangélista így fogalmazza meg az újszövetség hajnalán: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14). Ugyancsak János az, aki a Szentírást lezáró Jelenések könyvének a végén így imádkozik: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20).

Imádkozzunk olyan ünnepért, amelyet karácsony titkának egyre mélyebb átélése, megtapasztalása jellemez. Advent útján haladva, karácsonyhoz közeledve legyen ez a mi imádságunk is: „Jöjj, Uram Jézus!” Jöjj szívembe, családomba, mindennapjaimba! Jöjj! Egyre mélyebben és teljesebben töltsd be lelkemet önmagaddal!

Így lesz részünk olyan ünnepben, amely élethelyzetünktől függetlenül feltölt, gazdagít és boldoggá tesz.

Jézus Krisztus jelenlétében megélt áldott karácsonyt, és reményteljes boldog új évet adjon Isten mindannyiunknak!

 

Testvéri szeretettel,
Nagyvárad, 2024 karácsonyán
Bogdán Szabolcs János
püspök

Schönberger Jenő, szatmári megyéspüspök üzenete 2024 karácsonyán

KRISZTUSBAN SZERETETT TESTVÉREK!
 

Szentatyánk, Ferenc pápa megnyitotta a Jubileumi Szentévet Jézus Krisztus születésének 2025. évfordulóján, hogy a remény zarándokaiként egy egész éven keresztül adjunk hálát Istennek és ünnepeljük a világtörténelem legnagyobb eseményét, Isten Fiának test szerinti születését. 

Ebben az elmélkedésben szeretnék párhuzamot vonni az ünnep evangéliuma és a karácsonyi események között.

Szent János evangéliumának bevezetőjében amikor arra hivatkozik, hogy ’látták dicsőségét, az Atya egyszülött Fiának dicsőségét’, akkor nem Jézus betlehemi születésére gondolt, hanem a feltámadt Krisztussal való találkozásokra. Viszont evangéliumának kezdetét értelmezhetjük karácsonyi híradásként is, hiszen csak az támadhatott fel, aki meghalt, és csak az halhatott meg, aki egyszer meg is született. 

Nem véletlen az, hogy ha új dologgal áll elő valaki, mindjárt az mondjuk: „Na, hadd lássam”! A választott nép is így volt Istennel kapcsolatosan. Bár elérhetetlennek tűnt számukra, mégis örök vágyakozással remélték, hogy egyszer meglátják, érinthetik, találkozhatnak vele; Emmánuel, velük lakó, értük jelen lévő Istenük lesz. 

Nemeshegyi Péter jezsuita atya írja: „Jelen lenni és találkozni a személyes létezők világához tartozó fogalom. Ha két kő fekszik egymás mellett, nem mondjuk, hogy jelen vannak egymás számára, vagy hogy találkoznak. Olyan létezők találkoznak, akik egymásért, egymás számára vannak jelen. ... A találkozás mindig a másik felé való tudatos, kölcsönös egymás felé fordulás.”
Isten minden képzeletüket felülmúló módon teljesítette a népe vágyát. A megtestesülésben egyértelműen az ember felé fordult, felkínálta a vele való kapcsolat lehetőségét.

1.- Szent János írja: „Az Ige testé lett és közöttünk lakott.” – a karácsonyi angyal pedig így közölte a pásztorokkal a jó hírt: „Ma megszületett a Megváltótok”! – Ez még nem találkozás. Ez csupán megállapítás. De az utána következők, hogy: „Láttuk dicsőségét”, – a pásztoroknál pedig: „Menjünk hát Betlehembe, nézzük meg a történteket”, – ezek a szavak már a találkozás felé mutatnak. Az apostolok látták a feltámadt Urat, a pásztorok pedig sietve elmentek, hogy megnézzék a Kisdedet. 
Megszületett és feltámadt! Mindkét örömhír régi ígéretek beteljesítése. Itt Isten cselekedett és cselekvésre késztet: nem hagyja nyugodni a pásztorokat, de az apostolokat sem: erről meg kell bizonyosodni! Ha igaz ez az örömhír, akkor ez mindent megváltoztat az életükben, de a mienkben is! Ha igaz, hogy megszületett az Isten Szentje, ha igaz, hogy helyettünk halt meg a véres Golgotán, ha igaz, hogy a halála után dicsőségben feltámadt, ha igaz, hogy egy teljesen új, Istennel közös életet nyerhetünk Tőle – akkor nem alhatunk tovább az éjszakában, akkor semmi nem lehet fontosabb annál, hogy hálásan fogadjuk el a legnagyobb karácsonyi ajándékot. 
 

2.- „Övéi nem fogadták be” – írja Szent János evangélista. ... Mária és József „nem kaptak helyet a szálláson”, – jegyzi meg szent Lukács. Ez bűn volt a betlehemiek részéről, bűn Mária, a gyermeket váró anya és József ellen, bűn a születendő gyermek ellen, de – és ez a megdöbbentő – Jézus nem azért jött, hogy őt oda fogadjuk be csupán, ahova be tudunk fogadni egy gyermeket váró édesanyát, egy házaspárt, hanem azért jött, hogy oda fogadjuk be, ahova senkit se tudunk beengedni, a „barlangistállóba”. Azt mondja Jung, ez a nagy pszichológus, hogy egy barlang van bennünk. És azt mondja Avilai Szent Teréz, hogy ott vadállatok vannak, ösztönök. Ez Isten helye bennünk. Ha oda befogadjuk, akkor minden megszelídül. Jézus istenségét bizonyítja, hogy ő meg is valósította annak lehetőségét, hogy „énünk barlangjában” megszülethessék. Köztünk maradt az Oltáriszentségben, és ide lép be minden szentáldozással. Ettől nagyobbat, szebbet, örökkévalóbbat senkitől nem kaphatok!

Az első karácsony után el kell érkeznie a második karácsonynak is, testvérek. Annak a karácsonynak, amikor már nem egy betlehemi jászolban, hanem a mi szívünkben születhet meg a Kisded, és a mi szívünkben nő fel Úrrá és Királlyá. Akkor nemcsak a karácsonyunk, hanem az egész életünk más lesz. Az ilyen emberek közelében jó lenni, mert ott békességet, szeretetet, örömet találni. Bárcsak ilyenekké válhatnánk, bár ilyenekké tehetne bennünket ez a karácsony, és ennek a karácsonynak legnagyobb ajándéka, az Úr Jézus Krisztus! Nyissuk meg az utat szívünk barlangja felé, és legyünk a remény hordozói a Szentévben!

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek reményteljes, örömteli és boldog karácsonyi ünnepeket és Istentől áldott, békés új esztendőt!

† Schönberger Jenő
Szatmári püspök

Pallai Béla, görögkatolikus parókus ünnepi gondolatai

„Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2)

Karácsonykor, mi így üdvözöljük egymást: Krisztus Születik! A válasz így hangzik: Dicsőítsétek! Azaz imádjátok. Köszöntésünk, amely az egyik legkorábbi bizánci karácsonyi szentbeszéd szavait idézik, nemcsak üdvözlési forma, ilyenkor – a megszokott népi kántálások mellett – ezzel a ténymegállapítással kürtöljük szét az egész világnak az ünnep lényegét. Ezzel mi görögkatolikusok jelen időbe helyezünk egy világraszóló eseményt, az isteni megtestesülés titkát, azt, hogy Isten fia „…emberré lett”. Nem a múltban keressük, hanem maivá tesszük Krisztus születését. Mert egy kétezer évvel előtti eseményt nem lehet csak úgy rá emlékezve feleleveníteni, hisz „Krisztus születésével ma az ég és a föld összeköttetésbe léptek,” s ez évről évre aktuálisabbá válik, de élőnek is kell maradnia, mert az a lényege, hogy Isten mindannyiunkban megszülessen.

A „különös és dicsőséges titok” ahová egy csillag vezetett, megtaláljuk a karácsony csúcspontját: „Velünk az Isten”. „Fényes csillagtól vezéreltetve” jutunk el Karácsony éjjelén arra a meggyőződésre, hogy a karácsonyfánk csúcsdísze nem szupernova, üstökös, hullócsillag, bolygóegyüttállás, vagy ahogy a középkorban valószínűsítették a bolygók randevúja, hanem jelzőfény.

Talán az idei karácsonyunkkor ezt a jelzést nemcsak felismerjük, hanem mondanivalóját meg is értjük. Nemcsak a szemünkben megcsillanó jó hangulat fényét kell tükröznie, derengése nemcsak az értelmünket hivatott felvilágosítani, mégcsak nem is a szívünkig ható, annak keménységét megtörő, melengető jó érzést sugalló szeretet ünnepét kell előcsalogatnia.

A csillagokra rendszerint csak este, éjjel és akkor is csak tiszta égbolt esetén figyelünk fel. Pedig nappal is ott vannak, láthatatlanul ragyognak. Vannak saját fényük révén világító csillagok, és a más égitestek visszavert fénye miatt látható bolygók. Sőt a csillagok is visszatükrözik a rájuk eső fény egy részét. Az a bizonyos csillag pedig nemcsak karácsonykor jelez. Valójában mindennapjaink iránymutatója. Talán mi is máskép csillognánk, ha annak a csillagnak a fénye egyesülne a mienkkel. Nem kell ahhoz TV-s tehetségkutató műsorban zsűriző döntést kivárnunk, amikor „csillag születik”. A bennünk lévő kiscsillagnak naponta késznek kell lennie, hogy egyesüljön az igazi csillaggal, aki nem más, mint a ma ünnepelt Jézus Krisztus, aki így vall magáról:
„Én vagyok Dávid gyökere és sarja, a tündöklő hajnalcsillag.” (Jel 22,16)

Karácsony, a család bensőséges ünnepe. Körül álljuk a karácsonyfát, egybegyűlünk az családi asztal körül, amely a hívő ember számára nem más, mint az oltár jelképe és a család egységének és összetartozásának az ikonja. A templomban amikor a pap az áldozati ajándékokat – a kenyeret és bort – az oltárra helyezi, a kenyér a diszkoszon van előkészítve s azt egy csillaggal fedi be a takarók alatt. Ez a bolthajtású fémpár jelöli a barlangistállót, a közepén kis láncocskán lecsüngő csillag a barlang felett megállapodó, a napkeleti bölcseket vezető csillag jelképe. A családi oltárunkon, az asztalon nincs ilyen bolthajtás, de a szívünkben ragyogó csillag ugyanarról a bennünk megszülető Krisztusról tanúskodik, akit együtt köszöntünk, imádunk amikor egy házban (barlangban), egy asztal (oltár) köré rendezzük sorainkat, életünket, hátrahagyva az ünnep kedvéért mindenféle hétköznapi világi gondot, vesződést.

Karácsony lényege, hogy Isten emberré lett, azaz belépett az otthonunkba. Azért jött közénk, hogy választ adjon az életünk olykor emberileg megválaszolatlanul hagyott kérdéseire, hogy felfedje az egyetlen járható út rejtélyét, amelyen együtt halad velünk, aki önmaga „az út, az igazság és az élet”. Fényt s jeleket is ad, hogy ezen az úton ne botorkáljunk. Ha a napkeleti bölcseket oda tudta vezetni, minket is jó úton tart.

Krisztus születik, ha beengedjük a mi világunkba, ahol rajtunk keresztül tud szeretni másokat, akik még úton vannak, hogy meglássák az ő csillagát, kövessék, és eljöjjenek, hogy imádják őt.

Krisztus Születik! Dicsőítsétek!
Pallai Béla
görögkatolikus parókus, Szatmárnémeti

Adorjáni Dezső Zoltán püspök karácsonyi pásztorlevele

„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod,
rád ragyogott az Úr dicsősége.”
(Ézs 60,1)

Amikor e sorokat írom, még mindig érezni lehet annak az általános izgalomnak a terhét, mely a teljes társadalomban jelen volt december elején. Az első adventi vasárnapon lezajlott választás, majd az elhalasztott második forduló különös színt adtak várakozásunknak. Ha egy skálán mértük volna a felnőtt lakosságban lejátszódott érzelmi folyamatokat, akkor a skála negatív végén állhatna a félelem, és a pozitív végén a békesség. E két véglet között kit a félelem, tanácstalanság, kétségbeesés, csalódottság rántott lelkileg a mélybe, kit az elszántság, várakozás, remény emelt a magasba. Mindenesetre tény, hogy ezen az érzelmi hullámvasúton mindenki émelygett, erősen küzdött emésztőrendszere háborgásával.

Ma, amikor teljes figyelmünk a jászolbölcső gyermekére összpontosul, nekem akaratlanul is eszembe jut az elmúlt hetek fényében, milyen lehetett megváltó Urunk „koncepciós pere”. Vajon milyen várakozások, csalódások, értetlenségek, kétségbeesések, megélt félelmek és rettegések mentén jutottak el a tanítványok saját érzelmi skálájuk pozitív végére?! És döbbenten csodálkozom rá, micsoda belső utat kellett bejárniuk, míg befogadták és felfogták a csodát, a bezárt ajtókon keresztül megjelenő Jézust, a feltámadott királyt, aki megállt a középen, és így köszönt nekik: „Békesség néktek”!

Békesség néktek! Félelmetesen szép szavak ezek! Az ember csak akkor érti és érzi ezt, amikor megéli a hiányt. Amikor nincs békesség. Amikor félelem van, tanácstalanság, kétségbeesés, csalódottság. Amikor megtapasztalod parányi voltodat, amikor mindaz, ami emberileg nézve a biztonságodat jelenti, szertefoszlik. Nem hiába hangzik fel Jézus születésének hírül adásakor, a nyájukat legeltető pásztorok csodálatára a mennyei szózat: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”

Karácsony van, amikor hitünk egyik titkát ünnepeljük, azt, hogy a hatalmas Isten emberré lett, megüresítve önmagát parányivá zsugorodott, hogy az anyaméh áldásaként megszülessen erre a világra, és el tudja mondani nekünk emberi nyelven, mennyire szeret minket. Azt ünnepeljük, hogy a hatalom, erőszak, manipuláció eszközeivel irányított világunkban, amelyben sokan megélik a reménytelenséget, sötétséget, egy újszülött gyermekben megjelent a fény, az igazi világosság. Ez az újszülött gyermek a későbbi nagypénteki áldozatával, húsvéti feltámadásával, majd mennybemenetelével nemcsak helyet készített a benne hívőknek a mennyei hazába, nemcsak megmutatta a szeretet útját, hanem Isten Szentlelke által azóta is tanít, bátorít, kísér ezen az úton életünk utolsó napjáig.

Kell-e több ok az ünneplésre, mint hogy Jézus születése óta újra van remény, létezik újrakezdés és van feltámadás?!

Ennél nagyobb ajándékot nem találunk sem a szerény, sem a gazdag otthonok karácsonyfája alatt, sem a wellness-szállodák vendéglőiben vagy szaunagőzös fürdőiben. Nincs ennél nagyobb mennyei ajándék, amit ember életében kaphat. De ezt az ajándékot elfogadni és felfogni csak hittel lehet, s csak annak a hívőnek sikerül, aki nem spórolja meg a lelki munkát, és a mindenkori tanítványokhoz hasonlóan életét Isten kezébe és akaratába helyezi.

A hitnek van egy nagy titka, testvérek: az, hogy a hitben öröm és békesség lakik. Hit által kapjuk ajándékba azt, amiért az ember folyamatosan harcol: a boldogságot, az örömöt és a békességet. De ez az öröm és békesség nem az emberi erőfeszítéseink törékeny és mulandó gyümölcse. Ez az, amit maga Jézus ígért: „Az én békességemet adom nektek; nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, és ne féljen.” (Jn 14,27)

Világunk tele van külső és belső harcokkal, és egészen bizonyos, hogy sok-sok nyugtalanságot, békétlenséget hordozunk magunkban mi is. A keresztény ember is fél, kétségbeesik, keresi a békességet, de tudja, bármilyen körülmények között, vagy éppen azok ellenére sem árva. Minden nehéz pillanatában eszébe jut az, amit Bartalis János így fogalmazott meg: „Nagy bajomban mindig csak azt mondom: Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk a legjobb helyen.”

Isten gyermekeiként lépésről lépésre, évről évre tanulunk meg mindent a hit szemüvegén keresztül nézni, a nyugtalanító helyzetekben is erőt, vagy azok ellenére is erős hitet, igaz örömöt és békességet kérni mennyei Atyánktól. Tesszük ezt azért, mert Jézus születése óta tudjuk, hogy minden helyzetben van újrakezdés, van remény, és lesz feltámadás!

Megszületett a Megváltó, testvérek! Áldott legyen ezért az Úr neve! Ámen!

A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház nevében
Adorjáni Dezső Zoltán püspök